• 

*Az volt a legrosszabb, amikor ránéztem és láttam ő nem ugyanaz aki volt...

most azon gondolkodtam...hogy valószinüleg mindenki volt már ugy hogy valaki aki esküszöl, hogy különleges volt...és volt benne valami ami miatt ha csak meghallottad a nevét mosolyognod kelett, elpirultál, vagy egyszerüen csak görcsbe rándult a gyomrod...mert volt valami a szemében,ahogy cikázott benne a fény...a mosolyában,ahogy kijötek a kis gödröcskék...és folytathatnám...a lényeg hogy olyan elfolytó érzés fog el mikor egy idö után ugyanabban a szemben már csak a sötét bánatot látod, vagy csupán egy idegen néz vissza rád...a mosolyt elnyeli a búskomor közönyösség, vagy rád már csak egy szánalmas vigyor jut...hogy valaki, akiröl azt hitted fontos vagy a számára, a végén kiderül, hoggy csak egy csak egy jelentéktelen buborék voltál élete üditőjében...hogy valaki akiért bármiröl lemondtál volna most mindent akar csak te nem vagy a listán...ilyenkor érzed igazán hogy létezel...hogy ö nem csak egy barát volt akivel joo volt együtt lógni...hogy nemcsak egy batár volt akiben nagyon is bíztál...nem csak egy barát volt akit joonak tartottál...nem csak egy barát volt akit ha mással látsz, féltékeny leszel, és az nem is számít, hogy kivel van, hanem csak félsz, hogy elveszited, hogy rájön ö bárkit megkaphat...egy barát akinek sose valottad be mennyire fontos...
de ö is csak azt mutatta ki, hogy egy joo haver vagy...és bele se mertél gondolni hogy ö mit gondolhat rolad...mit lát a szemedben...hogy mit szeret rajtad a legjobban..talána a mosolyodat...talán ahogy megnevetteted, vagy egyszerüen csak ugy ahogy vagy Téged, a személyiséged...mindenki elött ö volt a legjobb...a legbátrabb...de valamit talán magának se mert bevallani...hogy ez a határozott külsö egy érzelmes, félénk kisgyereket takar...aki nagyon is tud szeretni...
egy fiu és egy lány...két szív...barátok...de a lány többet érez...hevesen ver a szíve ha a fiu közelében lehet...egy kicsit mindig összeomlik mikor elbucsuznak, pedig tudja holnap ujra láthatja...otthon párnába nyomott fejjel átsírja az éjszakákat...de miért? :O ...mert fél...fél kimondani mit is érez...folyton csaka  fiura gondol...és talán a fiu is csak rá tud gondolni...talán neki is lágra lobban a szíve ha meghallja a lány nevét...új reményt kap minden reggel mikor csak arra gondol, hogy ma megint láthatja...otthon a falnak dőlva álmodozik arrol, hoggy egyszer bevallja mit érez...de nem meri...fél, hogy elvesziti a lányt...hogy ha felfedi neki magát már em ugy fog ránézni...mind a ketten szenvednek...és miért? mert annyira szeretik a amásikat, hogy féltik azt aa barátságot ami által minden nap találkozhatnak....ennyi könny...pedig csak egy szó kéne:szeretlek...ez mindent megoldana...
de egy nap mikor a lány összeszedte a bátorságát,és elindult a fiuhoz...hogy elmondja mit érez...meg is látta...felgyorsitotta lépteit...már hitt benne, hogy végre együtt lehetnek...de ekkor megfagyott benne a vér...a szíve ami szerelemtöl lángolt megdermedt...megállt egy percre...szemeit könny mosta el...szíve ezer darabra hulott...egy pillanat alatt...és mi volt ennek az oka...elkésett...a fiu egy másik lánnyal volt... ölelkeztek... csókoloztak... és fiu boldogabbnak tünt mint mikor bármikor elötte...a lány alig állt a lábán...tudta ö rontotta el...nem hitt önmagában eléggé...egyszer csak megfordult a fiu...ránézett...de már nem ö volt...nemaz akit a lány ugy szeretett...       ez már egy másik fiu volt...aki többé nem intett vissza...nem mosolygott nem válaszolt az smsekre...többé már nem volt az a fiu akiért bármit megtett vnaa...
vajon a fiu tényleg azt aa lányt szereti akivel együtt van? :O vagy eccerüen csak félt és ugyérezte igy majd nemfogja szeretni a lányt...? nemtudni...és ezt soha senki nem fogja megtudni...ez egy örök titok marad...de ami biztos hogy a lány többé nem tudott mosolyogni...az élete romokban hevrt...nemvolt senkije...az egész világon aki a legfontosabb volt a számára elfordult töle...

ez talán egy igaz történet...talán nem..kitudja....egy biztos...az élet nem mindig végzödik happy enddel...ezt ne felejsd el!!*

 

 

 

*Volt egy gyönyörű lány, ki hitt a mesékben, hitte, hogy lesz egy álom, miből fel nem ébred. Örökké tart majd, s Ő csak várta, hitte, hogy többé nem marad árva. Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra, arra hogy, viszont szeressék, semmire csak arra. Nem értette miért kér oly nagyon sokat, s miért nem talál valaki mellett végre oltalmat. S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált hisz találkozott azzal, kire már oly rég óta várt. A fiú büszke volt,hiú, s naiv, de a lány olyat érzett, mint még soha addig. Rájött a fiú is, ez még több is lehet, lehet ez még igaz szerelem. Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt, ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt. Szomorú volt, félt, szenvedett, hisz az dobta el, kit igazán szeretett. De a gyönyörű lány csak oltalomra várt, így ő is feledni kezdte a mély gyászt. Rájöttek, hogy ők talán egymásnak lettek teremtve, s a szerelem örök oltárára szentelve. A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet,

a fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket. Szerették egymást, együtt voltak, míg nap ragyogott az égen, úgy hitték már nem éreztek ilyet, nagyon régen. De minden álom elmúlik egyszer. Miért is ne?! S a gyönyörű tavasz helyére tél köszönt be. Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet, s hogy együtt, ketten legyőzhetetlenek lesznek. A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni, olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni. Mert ki egyszer már tied lett, s úgy érzed örökre Őt szereted. Nem hagyhatod, hogy elmenjen, érte küzdeni kell, ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el. A szerelem erős lánc, örökké tartó, szédítő tánc. Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed, s úgy táncol, hogy elveszted eszed. Örökké remél, örökké bízik, s megtanít téged örökké hinni. Hinni a másikban s ezt el is éri, hisz elhiszed, hogy örökké mellette fogsz élni. Így hittek Ők is egymásban, s vakon bíztak a szeretett társban. Hisz az igaz szerelem elvakít, s hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít. S akkor jön a fájó ébredés, a mindenkori tiszta reszketés. Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb, de Ő akkor már nincs melletted, helyette más van, a fájó könnyek. Ez a történet a gyönyörű lánnyal, s a hiú, naiv sráccal. A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott, s a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom. Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott, s közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot. Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást, érezte, vissza már nem jön, elengedte hát. A fiú rájött, hogy még mindig a másikat szereti, akárhogy is bánt vele, soha nem feledi. A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele, hisz ő nem tenne mást, csak igazán szeretne. De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult, s a lány nem értette mit csinált ilyen rosszul. A fiú csak rohant, messze már, úgy érezte ha kell, a halálból is vissza hozza a másik lányt. Hisz szerette, csak Érte élt, de nem tudta, hogy a gyönyörű lány csak miatta remél. Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt, nem találta meg a lányt, kit annyira akart. S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza, de a lány ekkor már búcsúlevelét írta, mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert, s véres gyenge kezében szorított egy levelet. A fiú szólította: "Szerelmem", de a lány akkor már semmit nem felelt. Ki egy éve forrón ölelte, s szerelmesen, az nem lehet már vele többé sosem. A borítékra csak annyi volt írva:

"A barna szemű fiúnak, kit már nem feledek soha"

Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta

"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem! Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már több mint egy hónap telt el búcsúnk óta, de még mindig előttem lebeg az utolsó óra. Az utolsó,édes pillantás,mit rám vetettél, gyönyörű két szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél. Bárhová megyek, és bárhol is járok, mindenhol egy emléket találok. Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége, s hogy szívem elfelejt Téged már végre. De hallottam csengő hangod,láttalak, s életre kelt az édes múlt. Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így emléked lelkem mélyén mindent feldúlt. Legszívesebben menekülnék előlük, és előtted is, de nincs hely hová bújjak, a régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már az újak! Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet, mindenemet odaadnám azért, szívemet lelkemet, hogy csak messziről is, de újra lássalak, s hogy érezzem illatod, hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.

Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok? Hisz ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.

Nem akarok már nélküled élni, Nélküled nem is létezek. Nem megy már semmi, minden félj. Nélküled nem élhetek! Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál, hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál. Boldogtalan életemből hiányzik a törődés, s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés. Nincs már szerelem, boldogság, édes és tiszta gyermeki öröm, mindent mit magamban éltem át, már magamban őrzöm. Nélküled szíven nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem, félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem. Gyilkolna, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak, fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt. Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés, de megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés. Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted. Nem sírok már, inkább elfojtom magamban minden emlékedet. Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom, s önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom. Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam, annak ellenére, hogy megbántott, még sem tudtam feledni, nagyot hibáztam. Óh, istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged! Hányszor mondták, értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled! Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE, mintha minden álmom, s vele életem is véget érne. S már a halállal sem küzdök, most már csak bátorságot gyűjtök. Csak a halál csókját érezném már végre, ennyi csak, mit remélek, le akarok lépni az útról, mit már oly rég óta járok. Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok, el akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni. Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni! Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy gyenge is tudok lenni, hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni! Zárom soraim örökre, de még így is szeretlek mindig, csodás emléked magammal viszem, egyenesen a sírig."

Ekkor a srác lecsukta a levelet, melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett. Képzeletben még újra látta szerelmét, s még egyszer, utoljára szélesre tárta két kezét. Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta, csak könnyei folytak tovább, újra meg újra. Keserves könnypatak áztatta puha gyermeki arcát, majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját. Majd édes, lágy szellőtámadt váratlanul, kérlelte a fiút fáradatlanul. Leszáll az éj, s a fiú elhagyta otthonát, az édes szellő a temető felé sodorta két lábát. Két szemével sírva kutatta a sírt, vérző szívére már semmi nem nyújt írt. Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra, a fiú keservesen zokogva borult a fejfára.

"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,

már nem fáj, hogy akkor eldobtál.

Már nem fáj semmi, végre megnyugodtam, szeretlek, imádlak, jobban minden másnál, s veled bátrabb voltam a halálnál.

Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána, s én leheltem csókot mérgező ajkára. Tudd ,hogy bennem élsz most már örökre, s én is Veled maradok, védeni foglak mindörökké, én leszek az őrangyalod! Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak, hisz a síron túl is mindörökké imádlak."

A fiú csak fájdalmasan zokogott, tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott. A szellő a sír felöl egy halk, őszinte szót hozott: "Szeretlek"!*

 

 

*Volt egyszer egy lány , aki születése óta vak volt, ezért utálta az egész világot,és mindenkit benne kivétel a barátját. Ő mindig ott volt vele segített neki,bíztatta.Míg egy nap találtak végre egy donort aki felajénlotta a szemeit. A lány magyon örült neki, a barátja megkérdezte tőle ha látni fog hozzá megy-e feleségül. A lány igent mondott. Az operáció sikerült, amikor a lány először kinyitotta a szemeit, meglátta a barátját de őis vak volt . A fiú megkérdezte hogy akkor mostmár hozzá megy-e ?.A lány elutasította. Pár napont belül a lány kapott egy levelet, ammiben a srác megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot de a levél végén állt egy mondat : VIGYÁZZ KÉRLEK A SZEMEIMRE !! :-(*

 

 

*Elgondolkodtató, és szomorú, de sajnos igaz. 6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam Veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé.Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani:"Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom, és nem fáj semmim sem. Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék...?*

 

*Játékok a polcon - plüssnyuszi és plüssmaci

- Mondtam már, hogy szeretlek?
- Ma még nem. De nem kötelező. - Szeretnem Téged? Ezt nem én döntöm el, nem szabad választás. Így alakult.
- Mondanod nem kötelező. - Akkor mit mondjak? Hazudjak Neked? Vagy beszélgessünk másról?
- Akármiről beszélgetünk, tudom, hogy szeretsz. Hallom a hangodon. - Tudod nekem ez néha fáj.
- Miért? - Mert itt ülünk ezen a polcon, egymás mellett, és én nem tudom szeretsz-e.
- Hogyhogy nem tudod?
- Nem mondod sosem.
- Szerintem nem kell mondani. Rád nézek, és látod. Megszólalok, és hallod a hangomon. - De nekem néha kéne, hogy kimondd.
- Akkor mások vagyunk. - Fogod mondani?
- Fogom. Mert akarod.
- Szeretlek.
- Én is. - Nem mondtad ki. Most se.
- Azt mondtam, hogy én is.
- Az nem ugyanaz.
- Dehogynem. Én is szeretlek. - Magadtól mondd.
- Szeretlek.
- Hát ez most nagyon magadtól volt.
- Neked meg semmi se jó. - Nem is szeretsz.
- De Te se. - Akkor megegyeztünk.
- Meg.
Majd hátat fordítottak egymásnak, és soha többé nem szóltak egy szót se. A plüssnyuszit végül elvitte egy másik kisgyerek, a plüssmackó pedig örökké bánta, hogy nem mondta ki időben, hogy szeretlek.*

 

 

*-Szeretsz?
-Nemtudom.
-Miért nem?
-Nem vagyok biztos.
-Kételyek?
-Azok.
-Akkor mit érzel?
-Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy
velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád.
Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem
bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova...csakhogy
együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó ha itt vagy, vagy,
nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni.
A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen
szót sem. Csak elsétálok...Néha utálom, ahogy kinézel.
De ezt se mondom soha. A lényeg kárpótol mindenért.
Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet,
olyat tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból.
Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok,
aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű,
de nem... ez bonyolult.
-Akkor szeretsz?
-Azt hiszem....*

 

 

*Csak gondolj bele! Ott állsz egy sötét, hideg utcán. Már majd megfagysz a téli éjszakában, mikor meglátod Őt. Ajkad mosolyra görbül, és hirtelen azt is elfelejted, ki is vagy. Csak Őt látod magad előtt. Gyönyörű kék, csillogó szemeibe bámulsz. A körülötted lévő vakító, fehér hónak sincs olyan csodálatos színe, mint mosolyának. Egyszer csak észreveszed, hogy közeledsz felé. Lassan lépkedsz, mert félsz, hogy esetleg szertefoszlik. Arra gondolsz, nem valóság. Nem lehet valóság. De mikor széttárja előtted karjait, a szíved hatalmasat dobban és rádöbbensz, hogy tényleg ott van. Lépteidet meggyorsítod, hogy végre izmos karjaiban tartson. Egy kisebb fajta áramütés ér: megölelt.Szorosan húz meleg testéhez. Behunyt szemmel hozzá simulsz és erősen öleled, hogy örökké a tiéd maradhasson. Szinte megszűnik körülötted a világ és csak te vagy meg Ő. Csak ti léteztek. Semmi gondod sem maradt. A sötétség, a tél és a fagy egy csapásra szétfoszlott. Már nem is fázol, pedig Ő is csupán csak egy pólóban ölel át téged. Mégis forróság önti el a tested mindenegyes zugát. Már szinte úgy érzed, nyár van. Fejedet mellkasára hajtod, fehér, lenge pólóját szorongatod, és közben beleszagolsz. Örökre az emlékeidbe akarod vésni csodálatos illatát. Érzed, hogy Ő is beleszagol a hajadba. Egyik kezét végig húzza a hátadon, a másikkal pedig még szorosabban magához ölel. Boldogabb már nem is lehetnél. Nem akarod Őt soha elengedni. Soha. De aztán valami furcsát érzel. Már nem érzed az illatát. Karjait, amint maga köré fon. Villámcsapásként ér a tudat, hogy soha nem is volt ott. Csak pislogsz. Könnyeid a fehér hóba csöpögnek. Minden valóságtalan volt. Égszínkék szeme, hófehér mosolya és forró ölelése. Az illatát a tudatalattid érzékelte csak. Te nem. De azt, akkor is emlékeidben őrzöd, akár hamis, akár nem. Egyszer csak azon kapod magad, hogy újra fázol…*

 

*MONDD, UGYE ÁLOM VOLT CSAK AZ EGÉSZ!

Másfél éve jártak együtt. Egy este azt mondta a fiú a lánynak:
- Sajnálom, de a mi szerelmünk csak eddig tartott.
A lány szeme könnyes lett.
- De hát miért?
- Majd később meglátod!
A lány odalépett a lemezjátszóhoz, s feltette azt a számot, ami őket összehozta!

MONDD, UGYE ÁLOM VOLT CSAK AZ EGÉSZ!

A fiú odalépett hozzá, hátulról átkarolta és csak annyit mondott:
- Így kellett történnie.
Reggel a búcsúcsók után elváltak egymástól. Pár nap múlva a lány elment a barátnőjével az egyik étterembe. Leülltek az asztalhoz, rendeltek. Barátnője meglökte.
- Nézd ki jön be az ajtón!
Velük szemközti asztalhoz ültek le. Egymásra néztek, s némán köszöntek egymásnak. A lány felállt, odament a zenekarhoz és így szólt.
- Kérem játszák le a MONDD, UGYE ÁLOM VOLT CSAK AZ EGÉSZ! című számot!
A lány leült, a zenekar játszani kezdett, s ő elkezdett sírni. A fiúhoz a felesége így szólt:
- Szemközt az a lány sír! Szerinted miért?!
A fiú mondani akart valamit, de érezte, hogy a fájdalomtól nem tud megszólalni. Később megnyugodott, s így szólt:
- Talán ennél a számnál találkoztak és váltak el a kedvesével.
- De téged mi lelt drágám? - kérdezte a nő.
- Csak egy kicsit fáj a fejem!
- Mondd, mi lett azzal a lánnyal, akit előttem szerettél és miattam hagytad el?
- Azóta nem láttam!
- A lány meglátta az ujján a karikagyűrűt.
A szívét mintha valami megmarkolta volna.
- Most már mindent értek!
- Mi a bajod? -kérdezte a barátnője.
- Semmi, kint elmondom.
A lány az ajtóból visszanézett, a szeme találkozott a fiú szemével. Kint azt mondta:
- Soha többé nem akarom látni, soha többé!
Otthon elégette a fiú leveleit. Ráborult az ágyra, a fiú fényképét nézte és sírt. Pár hét múlva újra találkoztak. A fiú részeg volt és így szól a lányhoz:
- Fiam született!
- Gratulálok! - szólt a lány.
A fiú átölelte a lányt és megcsókolta. A mellettük elhaladó autóban ez a szám hallatszott:

 

MONDD, UGYE ÁLOM VOLT CSAK AZ EGÉSZ!

Mögöttük megjelent a fiú felesége a babakocsival. A lány kitépte magát a fiú karjaiból és elrohant. A fiú utánna nézett, de már csak a fékcsikorgás hallatszott. Mentő, rendőrség. A lány azonnal meghalt. A fiú könnyes szemmel nézte végig a temetést. Utolsónak maradt a sírnál. Fájdalomtól elgyengülve tért
haza. Otthon a felesége a gyerekkel foglalkozott. Ő a szobában, magára zárta az ajtót. A lány fényképét nézte és a leveleit olvasta. A lejátszóra most már feltette a számára legszomorúbb dalt:

MONDD, UGYE ÁLOM VOLT CSAK AZ EGÉSZ!*

 

 

*-Szeretlek!
-Mi..Mi..Mit mondtál?
-Sze-ret-lek!
-De te nem szerethetsz engem.
-És mért nem?
-Mert te bármilyen lányt megkaphatsz, szépet és jót.
-De nekem, te vagy a legszebb, és te vagy a legjobb!
- Te hogy gondolod ezt? Én nagyon bonyolult és problémás csaj vagyok…meg hisztis, féltékeny, és lökött. De nagyon  tudok szeretni, és ha valakit szeretek, azt örökké  szeretem. Csak van,akinek nem elég, ami én vagyok… de ez van, magamnál nem tudok, és nem is akarok se több, se kevesebb lenni. Én így gondolom, innentől rád van bízva, hogy megéri-e..
- Bonyolult? megfejtelek. Problémás? megoldjuk majd együtt. Hisztis? felvidítalak! Féltékeny? rám nem kell.. Lökött? sose árt. Tudsz szeretni? legjobb. És sokáig? akkor még jobb! Nem vagy elég? nekem totálisan elég vagy és nem kell több mert te megadsz mindent! Rám van bízva? akkor összejövünk előbb utóbb... megteszi ez egy válasznak? *

 

*Ott álltál elöttem és a szemembe néztél. Ez volt az a pillanat amikor azt kivántam volna az idő áljon meg . Csak te és én. Szorosan átöleltél. Éreztem , hogy nem akarsz elhagyni.
-Szeretlek!-suttogtad.
Bárcsak tudtad volna ez mit jelent nekem. Bárcsak érezted volna azt amit én ekkor.
Az ajkad az ajkamhoz ért. És én repültem. Megszüntek a bajaim, eltüntek a hangok és a távoli neszek.
Egyszerre hideg lett. A félelmeim visszatértek és még rémisztőbbek voltak mind azelött.
Azt akartam , hogy tünjenek el örökre. Becsuktam a szemem, messze kivántam őket. Kinyitottam és te nem voltál ott. Az ágyamban feküdtem, az arcom nedves a könnyeimtől és a a szobát betöltötte az elégetett képeid émelyitő szaga. A fájdalomtól visitani akartam, de egy hang se jött ki a torkomon.
Bárcsak tudtad volna ez mit jelent nekem. Bárcsak érezted volna azt amit én ekkor...*

 

*Boldog voltam. Rég éreztem ezt de most annyira jo volt. Elmentél és végre magam lehettem.
Boldog voltam nélküled.Egyszerűen én voltam .
Nem az a lány aki a körmét festi éjszakánként, nem az a lány aki a haját igazgatja félpercenként, hanem az a lány aki egy szakadt futóban és egy pecsétes bluzban táncolja végig a házat és nem érdekli őt , hogy melyik szomszéd dörget az ajtóján, hogy huzza lennebb a zenét.

Fura volt látni az üres szekrényeket. Picit hiányzott , hogy nincsenek tele a ruháiddal. De nem fogok ruhák miatt sirni.

Izgatottan ugráltam le és föl az ágyamon. Milyen rég is tettem ezt. Majd forogtam és forogtam.De egyszer csak ott voltál. A tükörből néztél rám .

Ott álltál a hátamnál és azt mndtad ne csináljak hülyét magamból.Sebesen fordultam meg de a szobám üres volt. Ijedten roskadtam össze. Mekkora hülye voltam.

Tudnom kellet volna, hogy amit belölem faragtál már örökre itt maradt. Nem tudtam áttörni a szellemeden. Azon a kis részen a szivemben örökre a visszafogodság marad.

Egy darabod itt hagytad… Vidd  kérlek magaddal, ugyanugy ahogy a szivemmel is tetted…Már a tiéd..örökre...  *